"E hegyeken laknak az öröm istenei, innen küldik szét a világba apostolaikat, a palackokba zárt aranyszínű lángokat, hogy prédikálják a népeknek, miszerint e Föld nem a siralom völgye."

/Petőfi Sándor/

​

Tokaj-Hegyalja vagy egyszerűen Hegyalja. Egy terület Európa szívében, amelyről a legtöbb embernek az aszú jut az eszébe. A borvidék valóban erről az „aranyszínű” nektárról híresült el, ahogyan azt maga Petőfi is megemlíti Úti leveleiben. Azt azonban sokan nem tudják, hogy Tokaj és környéke ettől sokkal több, és többet is rejt magában. A régió és kultúrtáj Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, a Bodrog folyó mentén található, szinte az istenek keze által megalkotott természetben. Azok, akik ellátogatnak a vidékre, maguk is megcsodálhatják, hogy egyedülálló módon pincészetek sokaságával és ültetvények ezreivel találkozhatnak. A tájat a vulkanikus hegyek vonulata, valamint a rajtuk sorokban elhelyezkedő, gondosan megmunkált szőlők formálják. Ez a kivételes harmónia az ember és a természet között teszi lehetővé, hogy páratlan értékű termékek születhessenek.

A bor, mint alkotás igényli, hogy a legjobb kezek alakítsák, azonban, hogy elnyerje az „utánozhatatlan” jelzőt, nem csak az alkotó szükséges, mint egy tényező. A Tokaji borok már a szőlő hajtásakor ott vannak e hálás növényekben, hiszen a vidék bővelkedik vulkanikus kőzetekben, amelyet megléte egy kiváló adottság a különleges klíma mellett.

A területen őshonos a szőlő, amelyre bizonyság az Erdőbényéről származó, tercierkori fosszilis szőlőlevél, a Vitis tokayensis is. A helyi szőlőtermesztés és borkészítés kialakulása már a Kr. utáni 3. században megkezdődött a Kárpát-medence területén. Róma ötvenedik császára, Próbus volt az, aki engedélyezte katonái számára a szőlőtermesztést ezen a tájon. Az itt élő római harcosok békeidőszakban magánbirtokaikat művelésbe véve kezdtek hozzá a termesztéshez, hiszen ekkor nem volt szükség katonai szolgálataikra. Birodalmuk bukását követően a termesztést az őslakosok, avarok, kelták és szlávok folytatták tovább, így később honfoglaló őseink az ő tevékenységeikkel szembesültek.

„Említett Tarczal pedig Árpád vezér kegyelméből azon hegy tövében, hol a Bodrog a Tiszába szakad, nagy földet szerze s ott földvárat épített, melyet most Himösudvarnak neveznek.”

Több legenda támasztja alá, köztük III. Béla király névtelen jegyzője Anonymus és annak említett sorai is, hogy a honfoglaló Árpád fejedelem, az országba betérve seregével a Bodrog folyó mentén pihenőt tartott egy hegy lábánál. Ekkor Tarcalt küldte, hogy derítse fel a régiót. A vezér pedig pompás szőlőhegyekről számolt be, így a vidéket Ő és nemzetsége kapta ajándékba. A műveléshez szükséges ismereteket már birtokolták az ősmagyarok, ugyanis a török és bolgár kapcsolatok révén korábban elsajátították azokat. Hegyalja virágzását a tatárok döntötték romba, akik pusztítást okoztak az egész országban.

Hazánk újjáépülése leginkább az akkori királyhoz, IV. Bélához, „második honalapítónkhoz” köthető, aki változtatni akart a terület sorsán. Ennek okán a lakosság pótlására külföldi vallonokat, olaszokat és flamandokat telepített a területre, akik maguk is értettek a szőlőműveléshez. Ezek a nemzetiségek, valamint munkásságuk a környező falvak nevében is megfigyelhetőek. Erre utalt maga a király is egyik levelében, ahol a mai Olaszliszkát, Lyska néven említi. Ezt követően parancsba foglalta, hogy újabb szőlőterületeket kell létrehozni a vidéken, hogy újra virágzásnak induljon a borvidék.

A borvidék sajátossága a vulkanikus eredet. Ez annak köszönhető, hogy a Zempléni-hegység az Észak-magyarországi-középhegység legkeletibb tagja. Ez a vonulat egy fiatal vulkanikus képződmény, ezért mondható különlegesnek. A formáját tekintve egy háromszög alak, amelyet három nagy hegy, köztük a sátoraljaújhelyi Sátor-hegy, az abaújszántói Sátor-hegy, valamint a tokaji Nagy-Kopasz jelöl ki. (Botos, 2016)

A képződményeknek legtöbbje a középső miocén alatt alakult ki, mintegy 15-16 millió évvel ezelőtt. Ezzel ellentétben a végső kitörései a pliocén korszakra, azaz 9-10 millió évre datálhatóak. Ennek ellenére előkerültek olyan kőzetleleteket is, amelyek az ókor, illetve a középkor időszakból származnak, főként Vilyvitány és Sárospatak térségében. A hegységrendszer aszimmetrikus tagoltságú, ugyanis egyaránt megfigyelhetőek a magas hegyek, illetve a kisebb emelkedők is. Legmagasabb pontja a Nagy-Milic a maga 896 méterével. A Tokajban lévő Nagy-Kopasz viszont alig nagyobb, mint 500 méter. Ez a változatosság a bizonyíték arra, hogy a vulkáni tevékenység mind időben, mind térben kiterjedt volt. Az aktivitásnak köszönhetően a hegységek központi részeiben kiömlési kőzetek, riolit, dácit és andezit található, míg a peremterületeken vulkanikus porok, valamint tufák vannak túlnyomó többségben. (A Tokaji Borvidék helyzetértékelése; Tokaj Borvidék Fejlődéséért Nonprofit Kft).

A borvidék klimatikus adottságai lehetőséget nyújtanak a Botrytis cinerea gombafajnak, hogy a szőlőszemeken megtelepedjen, majd elősegítse az aszúsodást, így ő maga is hozzájárul a jellegzetes ital előállításához. Királyok, császárok, nemesek és egyházi előkelőségek kedvelt itala volt és mind a mai napig az, ami innen kikerül.

Míg más borvidéken inkább szabadulni kívánnak a gombától, addig a tokajiak előszeretettel üdvözlik azt, hiszen nálunk a szürkerothadás helyett nemesrothadás megy végbe a termésen. Ez a fertőzési folyamat voltaképpen három tényezőnek köszönhető, jobban mondva azokon alapszik:

• Páradús időjárás: ezt számunkra a Bodrog és a Tisza, a hegyekből érkező patakok és erek biztosítják.

• Sérülésmentes bogyófelület

• A fertőződést követő száraz időszak

A rothadás következtében mind kémiai, mind fizikai állapotában megváltozik a szőlő bogyója. Víztartalma csökken, amellyel párhuzamosan a benne lévő cukor bekoncentrálódik, így egy töppedt szemekből álló fürtöt kapunk.

A botritíszes termékek sajátossága a magas glicerintartalom, amit a pohár falán lomhán lecsúszó „lábak” is bizonyítanak.

Olaszliszka történelme a borvidék történelmével együtt alakult. Hazánkban számos olyan esemény történt, amely során külhoniak próbálták meg romba dönteni azt. Az ország életének egyik sötét időszaka maga a Tatárjárás volt. Ez a megszállás nem pusztán a lakosságot tizedelte meg, de a szőlőtermesztést is csak nem elsöpörte. Magyarország újjáépülése leginkább az akkori királyhoz, IV. Bélához, „második honalapítónkhoz” köthető, aki megkísérelte feléleszteni a pusztulásra ítélt hont. Ennek okán a lakosság pótlására külföldi vallonokat, olaszokat és flamandokat telepített az ország területére, akik maguk is értettek a szőlőműveléshez. Ezen nemzetiségre és munkásságukra utal a vidéken egyes települések neve is. Ezt pedig maga a király is megemlítette egyik levelében, ahol a mai Olaszliszkát, Lyska néven említi. Ezt követően parancsba foglalta, hogy újabb szőlőterületeket kell létrehozni és művelni.